Az alkohol öl, butít, és savakkal aldehideket képez. Vallják az orvosdoktorok. Nulltolerancia. Kajánkodnak a közúti rendőrök. És mit mondanak, és miként mondják azt a mit a zenészeink? Ebből az összeállításból kiderül!

1. Junkies – Miattad iszom, te állat! (1997, Nihil)

Hasznos dolgok derülnek ki ebből a dalból. Hogy például lakva ismerszik meg az egyik ember a másiknak. Meg az is bebizonyosodik, hogy miként a Thank You For Smoking című filmben a dohány-, az alkohol- és a fegyverlobbista együtt iszogat, úgy az orvosokhoz, a gyóntatópapokhoz és az ügyvédekhez hasonlóan az anyakönyvvezető is titoktartási kötelességnek tesz eleget. Mármint azzal, hogy a szaros pelenka, az anyós-aprós problematika, a közösen húzott iga és a pörgetendő mókuskerék egy árva kukk sok, annyiban sem említődik fel az esküvői ceremónián. Helyette a szoba csatatérré, a románc meg kabarévá nemesül vissza. Sőt a csaj még főzni sem tud. A sparhertlapról nézve tehát a paprikás krumpli – elkészítése – sem olyan egyszerű, mint a világgá kiáltott lényeg: miattad iszom, te állat! (A feleség mentségére szóljon azért, hogy a dalból csak a férj szemszögét ismerjük meg.)

2. Bikini – Ki visz haza? (1991, A sötétebbik oldal)

- Miről szól ez a dal?
- Hát arról, hogy mennyire lesújtó tud lenni messze lakni a piálóhelytől, vagy attól a helytől, ahol épp piálunk.
- Azt értem, de konkrétan miről szól? Teszem azt, az általános iskolás irodalom tanárnőm mit látna bele?
- Hát… ha ez mondjuk egy József Attila-vers volna, értem ez alatt azt, hogy papírról olvasnánk vagy on-line összes művekből, és nem így, nótásítva-klipesítve, akkor tényleg rengeteg mindent bele lehetne magyarázni. Vallást, halálvágyat, egzisztencializmust. Abban az esetben rákérdezhetnénk a „lezárt agyam kulcsát eldobom” sorra, a siratók kilétére és a haza mibenlétére. Illetve... és most bonyolult leszek... hogy noha igen, de annyira nagyon mégsem vágyik haza, és ha tudja, hogy önjáró nem lesz majd, viszik, teszik és temetik őt, és érzi (vagy tudja) a párnák hidegét, akkor minek a fohászkodás? Amit általában valakinek az életben maradásáért szoktak. Netán költői vénát sejtető, önsajnáló és kétségbeesett túlzás mindez?
- Szerintem az utóbbi.
- Szerintem is. 

3. Beatrice – 8 óra munka (1991, Utálom az egész XX. századot)

Nagy Feró a nyolcvanas évek véghajrájában és az új, a díszcsomagolású ígéreteiből alig valamit beváltó kor hajnalán mindenből kivette a részét. Babos kendős borítóval előbb dupla album formát öltöttek az 1978-88 közötti Ricsés korszak kultikus dalai, aztán évente jöttek ki az újabb lemezeik. Garázs címen vezetett műsort a rádióban, Rockkalapácsként a tévében. Szerepelt filmekben (Céllövölde, A túlélés ára) és rock-operásat is színészkedett (Önögész). Mi több, beleártotta magát a politikába is, előbb a liberális, majd a nemzeti oldal jelölte képviselőnek. A legnagyobb húzása ezidőtájt azonban a Ford Fairlane kalandjai című, Magyarország, Norvégia és Spanyolország kivételével mindenhol megbukott film főszereplőjének a magyar szleng mélyrétegeibe beépült szinkronizálása volt. Meg ez a dal, ami az angol nyelvű popzenének a valaha volt egyik legerősebb évében, 1991-ben leginkább beletalált a „már” és a „még” közötti senkiföldjén vállvonogatva vigyorgó közhangulatba.

4. Amorf Ördögök – Látom magam a poharamba (Live Sziget 2004) (2000, Betyár a Holdon)

Egy gyönyörűen igaz és igazi tangó, ami bármely kor, bármely ilyes repertoárjának dísze lehetne. Ha volna magyar Emir Kusturica (tudják, a Macskajaj írója-rendezője), amitől a helyes döntéseket hozó Isten óvjon, és akiért hálát rebeghetnénk ugyanannak az Istennek, szóval akkor egy atmoszférateremtő hangulatú dala már volna, meg egy zseniális jelenete a filmjének, amire minden további nélkül ráhagyatkozhatna. Kiemelni szövegileg belőle semmit sem lehet, csak botor módon. Tesszük hát úgy. „Inkább iszom még valamit, sűrű durvát, mi hátra hajít.” „De zuhan fejem a terítőre, ma halott vagyok egy kis időre.” Elég is. A végén a dalszöveget szerző bajuszfelelős, Tariska Szabolcs Tom Waitses kályhacsőbe-gajdolása meg különösen aromás.

5. Hofi – Piál a Föld (1985, akkor nem, csak jóval később jelent meg lemezen)

A valaha élet legsokoldalúbb magyar humorista, showman, akinek, mint azt a mellékelt ábra is ékesen mutatja, mindene, lételeme volt a paródia. Legalább addig se a politikai-társadalmi témák feküdtek neki a legjobban – gondolhatta a hatalom. És (bár ezúttal a dülöngélés stílszerűbb volna) újra csak ül a humor. Stevie Wonder mint egy túlvezérelt kiwi, úgy csapkod a karjaival. Lionel Richie akár egy életderűs cigányvajda. Bruce Springsteen whisky- és cigarettakúrája eredményesnek tűnik. Michael Jacksonon már itt művi minden, még véletlenül sincs egy természetes gesztusa sem. Tina Turner egy furcsán artikuláló kócbaba. Cyndi Lauper egy festékesdobozok közül kivánszorgott, nyivákoló hóbagoly. Szegény Diana Rosst meg utólag animálni kellett volna a Hofi & Koós közös Macska duettjébe. A két ősz figuráról viszon fogalmam sincs, hogy kik lehetnek. Végül a mostani satnya eresztés miheztartása végett: az eredeti, 5,5 milliószor lejátszott videó 21 énekese nevének úgy a fele mindmáig benne van az egyre lottóshowszerűbb popcentrifugában.

6. Bëlga – Boros (2007, Zigilemez)

Jean-Claude Van Damme honfitársai hitet tesznek a minőségi borok mellett. Kissé flancolóst és reklámértékűt, de érdem szerintit és fifikásat. Mert akad bárki is, aki nem ért egyet azzal, hogy „25 fölött kólát a borba nem rak már senki, maximum az orrba”? (Vagy: „maximum a Zorba”, minekután az ókori görögök a bort mindig hígítva itták.) Tessék hát ezt mindenkinek az eszébe vésni, kedves magyar állampolgárok, ti mindahányan. Nem pedig Víg Mihály faterjáról venni példát, aki még a pezsgőbe is sört önt. Azon meg térdkalácsot verve hahotázni, ahogy a marihuána legalizálásért – olcsó lázadáspótlékként – síkra szállóknál nyeli be az aprót az automata: „Gargalizáld, gargalizáld! A borból a minőséget gargalizáld!” És hogy a saját zsebtükrömben a galérialátogató magamra is ráismerjek: „Vagy amitől a Tordai hallucinált, kiállítás megnyitókra el is passzolhatnám. Ingyen bornak jó, újságíróknak, művészeknek jó.” Kár volna még temetni a srácokat, van bennük szufla bőven. Tudjuk, akinek a halálhírét keltik, az sokáig él.

A MÁSODIK HAT: 7. - 12. >>